Ecuadorba érkezésem másnapján, meglépett az az egyik legszigorúbban őrzött börtönből Adolfo Macías Villamar, ismertebb nevén „Fito”, majd másnap gyakorlatilag lángba borult az ország. Daniel Noba elnök szükségállapotot és éjszakai kijárási tilalmat vezetett be, miután egy rövid nyugalmi időszak után, ismét a mindennapok része lett a hatóságok és a drogbandák közötti háború a közterületeken. Fito szökését újabb 40 bandavezér meglépése követte egy riobambai börtönből, így az idő múlásával a helyzet nem lenyugodni, inkább eszkalálódni látszott, a tömegközlekedés sok helyütt leállt, boltok bezártak, a turisták menekültek. Életem egyik legizgalmasabb és legváltozatosabb hónapját töltöttem, a fentiek ellenére is csodás dél-amerikai országban.

Mindezzel a helyszínen, csupán a hírekből és az otthonról érkező aggódó üzenetekből értesültem. Aznap egy kissé átverős, de összességében tanulságos esőerdő túrán vettem részt, piranha horgászattal (nem fogtunk semmit), helyi közösség meglátogatásával (épp nem voltak ott) és vadállat lessel (képeken mutatták). Mindez egy, a teljes utat végighányó német lány és a panamai pasija társaságban, emlékezetes és szürreális élmény volt. Visszatérve a Coca városában lévő szállásomra, nem fogadott hívások és üzenetek tucatja vártak, amelyek mindegyike hogylétem felől érdeklődött a hazai sajtóban megjelent, apokalipszist vizionáló hírek hatására. Szépen sorban elkezdtem őket feldolgozni, amely során kellemes meglepetés is ért, hiszen a nem fogadott WhatsApp hívások egyike az ecuadori magyar konzul volt, akivel így sikerült beszélni, elemezve a helyzetet, értékelve a lehetséges forgatókönyveket, valamint utazásom további sorsát. Meggyugtató volt, hogy a konzuli védelem ilyen formában remekül működik, egyben kissé büszke is voltam magamra, hiszen életemben már több, mint 60 országban jártam, de most először regisztráltam konzuli védelemre a Külügyminisztérium weboldalán és lám, mindezt nem tettem hiába. Egyúttal erősen ajánlom mindenkinek, aki egy picit is necces országba készül!

Miután mindenkinek életjelet adtam, elvonultam a város egyetlen publikus szabadtéri strandjára és a helyzetről elmélkedtem, amely a közvetlen környezetemben korántsem tűnt ijesztőnek. A boltok nyitva voltak, az emberek kutyát sétáltattak, sült az empanada és a mozgó árusok is ugyanúgy kínálták portékájukat, mintha mi sem történt volna. Ez a benyomásom pedig szemernyit sem változott a következő egy hónapban sem, annak ellenére, hogy meglehetősen intenzív és mozgalmas utazáson vettem részt: Quitóból egy bérelt autóval indultam, bejártam Amazónia egy részét, majd az ország legveszélyesebb városától Guayaquiltól tisztes távolságot tartva, az extrém sportok és vízesések mekkájánál, Banos-nál is ismét északra fordultam, hogy a Chimborazo és a Cotopaxi vulkánok alaptáborainak meglátogatása után, ismét visszatérjek Quitoba a 10 napos galapagosi kirándulás előtt.

Az egyszeri utazó szintjén érzékelhető béke, ismét bebizonyította a már sokszor tesztelt tételt, miszerint a médiában megjelenő hírek és a valóság, ha nem is áll szöges ellentétben egymással, de mindenképpen erőteljes kontrasztot mutat a mindennapok szintjén. A három magyarországnyi területű Ecuadorban ugyanis, a fellángoló összecsapások korántsem jelentik azt, hogy patakokban folyik a vér az utcán, a konfliktusok ottlétem alatt lokálisak és – szerencsére – eszkaláció mentesek voltak, így sem én, sem az általam megismert utazók nem szembesültek semmilyen látható jelével a médiában vizionált armageddonnak. Mivel azonban a problémák egyáltalán nem újkeletűek, ezek a turizmusra gyakorolt hatásával, annál inkább kénytelenek voltunk szembenézni.

Pár évvel ezelőtt, a Dél-Amerika északkeleti részén fekvő Peru-Ecuador-Kolumbia tengelyen, pont Ecuador jelentette a béke és nyugalom szigetét, elsősorban az igen rossz hírű, de azóta jelentősen megszelídült Kolumbiához képest. Sajnos pont a kolumbiai állapotok rehabilitációja, illetve az elmúlt évek gazdasági nehézségei vezettek oda, hogy a kokaintermesztés és szállítás jelentős része ebbe a piciny és békés dél-amerikai országba tevődött át. Ecuadort ugyanis drámai módon megviselte a Covid járvány és az azt követő gazdasági visszaesés, így hiába hirdetett Noba elnök zéró toleranciát, illetve leszámolást a kábítószer-kartellekkel szemben, az elszegényedő, munkájukat elvesztő lakosság, illetve a közoktatásból kiszoruló fiatalok jelentős részének, a drogtermelés és kereskedelem maradt az egyetlen reális út a túléséhez. Mindezek miatt az ország biztonsági helyzete már a tavalyi évben elkezdett drámaian romlani, ami a turizmus fokozatos leépülését, az országban működő turisztikai szolgáltatók kiszolgáltatottságát és szabadrablását eredményezte.

Mindennek egy kiragadott példája volt a cikk elején említett esőerdő túra, amiért potom 120 dollárt fizettem abban az országban, ahol 500 dollár körül van az átlagfizetés és 5 dollárért simán meg lehet vacsorázni egy vidéki városban. A magas ár mellé ráadásul igen közepes szolgáltatás társult egy unott idegenvezetővel, a már emlegetett elmaradt élményekkel és az őserdő szélén láthatóan jelenlévő olaj kitermelés szomorú nyomaival. Érthető, de keserű tapasztalat, hogy még egy olyan fantasztikus természeti adottságokkal és szuperkedves emberekkel bíró országban is mint Ecuador, a turista általános közérzetét és a helyiek hozzá való vizonyulását, milyen nagy mértékben határozza meg a gazdaság általános állapota. Amennyiben viszonylagos jólét, vagy legalább a lehetőségekhez képesti egyensúly van (Kolumbiában éreztem ilyesmit egy ével korábban), úgy tökéletesen működik az íratlan és hallgatólagos egyezség a kereslet és a kínálat között: drágábban kapsz mindent, de épp csak annyival, hogy az üzleti szempontok kielégülése mellett, az utazó is jobb ár-érték arány mellett élvezhesse a programot, mintha ugyanezt a világ szerencsésebbik felén vette volna meg. Ezen modell mentén nőtt hatalmasra D-K Ázsia és számos dél amerikai ország turizmusa is, bár tudnék mondani példákat, ahol a túlzott magabiztosság, már messze az egészséges állpapot fölé lőtet az árakat az ország infrastruktúrájához és reális pozicionálásához képest. Na, de vissza Ecuadorba!

Miután leadtam egy nemzetközi kölcsönzőtől bérelt autómat (ahol szintén 50% felárat húztak le rólam, amolyan veszélyességi felárként, a hivatalosan elfogadott és írásban visszaigazolt ár ellenére), életem álma, a semmihez sem fogható Galapagos Szigetek felé vettem az irányt, amely földünk talán egyetlen olyan helye, ahol az emberek és állatok teljes összhangban, egymásról szinte tudomást sem véve élnek együtt, ráadásul számos, csak itt megtalálható faj káprázatos kavalkádjában. Szavakkal nehezen leírható a természet gazdagsága szárazföldön, víz felett és alatt egyaránt. Pár méter mélyen teknősök, ráják, hammerhead cápák és barátaik várnak, de eszük ágában nincs bántani, ha úgy teszünk, ahogy az eddig errefelé megfordult emberek jelentős része, vagyis mi sem tekintetünk rájuk ellenségként. Ez az oka ugyanis annak, hogy az itteni állatvilágban egyszerűen nem alakult ki az embertől való félelem evolúciós ösztöne, így egészen hihetetlen találkozásokban lehet részünk, a felsoroltakon túl sok száz madárfajjal, pingvinekkel és persze a galapagosi óriás teknőssel is, csak úgy az úton sétálva.

Most még legalábbis. Ugyanis a paradicsom mézédes aromájához – szárazföldi tapasztalataimat sormintaként folytatva – némi keserű utóíz is társul. Az 1959-ben nemzeti parkká nyilvánított, 4 lakott és további 16 lakatlan földterületből álló szigetcsoporton ugyanis, a 80-as években elég intenzíven elindult a turizmus, ami az ezredforduló után pörgött fel igazán és mára évi mintegy 200 ezer látogatót jelent. Mindez sajnos nem maradt nyom nélkül, az emberek ugyanis egyre több területet vesznek el a természettől, így az állatok távolabbi, még érintetlenebb helyekre húzódnak abban a reményben, hogy oda talán nem jutnak el futószalagon szervezett hajós kirándulások.

Hiába. The show must go on! Az Ecuadort súlytó turisztikai helyzet a Galapagos Szigeteket sem kerülte el, vagyis a januári főszezonban amúgy faltól-falig kimaxolt turizmus, ottlétemkor 30-40% körül poroszkált, így a végtelen számú, de igen vegyes minőségű hajós és egyéb túrákat kínáló szolgáltató nem volt szívbajos az árakat illetően: napi túrák 150 dollártól, búvárkodás 200 dollárért, pizza potom 25 dollár körül.  A pénzedért persze, a turistahajók mindenhová elzötykölődnek, sokszor teljesen feleslegesen. A Galapagos Szigetek ugyanis annyira más dimenziót képvisel bármi egyébhez képest e földön, hogy amennyiben “csak” a három fő sziget, kényelmesen elérhető helyeit látogatjuk meg, akkor is úgy érezzük, hogy nem csak térben, hanem időben is ugrottunk egy nagyot és tátott szájjal bámuljuk az evolúció kezdetének a burjánzását.

Ha a turisták jelentős része így tesz majd, akkor talán a helyiekben is erősödni fog a tettenérhető, de mindenképpen fejlesztésre szoruló környezettudatos gondolkodás is. Erre következtetek legalábbis abból, hogy a szobámban – a kérésem ellenére – minden nap, minden törölközőt cseréltek (hová folyhat a mosás szennyvize?) és abból is, hogy néhány óriás teknős láthatóan nem tudott mit kezdeni az út szélére dobált, kiselejtezett tv készülékkel.

És, hogy mivel tértem haza? Életem meghatározó élményeivel, amit nem csak a Galapagos Szigeteken, hanem – minden nehézség ellenére – az ország szárazföldi részén is átéltem. Ritka szerencsés az az ország, ahol a 6 ezres vulkáni hegyek mellett Amazónia, a Galapagos Szigetek és egy nem elhanyagolható méretű csendes óceáni partszakasz is megtalálható. Egészen Pazar adottságok, amelyek az ott élő emberekkel együtt egy jobb sorsot érdemelne!