Szinte közhelyszámba megy, hogy a világ valamirevaló szép helyeit már elárasztották a turisták és lehetetlen olyan országot találni, ahol még igazi felfedezések és autentikus élmények várnak. Ezt az állítást részben és átmenetileg a Covid által, a világ turizmusára mért elemi csapás döntötte le, de Kolumbia az élő bizonyíték arra, hogy a világ 193 országa közül igenis akadnak még olyanok, ahol esernyős turista csoportoktól mentesen tudjuk különlegesnek érezni magunkat.

És miért éppen Kolumbiába vezetett januári utam? Mert feltételeztem, hogy a két év után újranyitó Délkelet – Ázsiára idén kitehetik a “megtelt” táblát (így is lett), ezért szerintem most olyan országokba érdemes menni, amelyek nincsenek rajta a kézenfekvő télből-nyárba helyek toplistáján, de még az első 20 helyén sem. Ez egyrészt garantálja, hogy nem lesz tele turistával, másrészt autentikus élményekben lehet részünk reális áron. Kolumbia pont ilyen és minden várakozást felülmúl! Egy igazán vidám hangulatú ország, mindig jókedvű emberekkel, akik jellemzően nem beszélnek angolul, cserébe viszont abszolút nem érdekli őket a spanyol tudásom teljes hiánya, ezerrel tolják  a saját nyelvükön, várva az interakciót.

Soha egyetlen utazástól sem tartottam annyira mint ettől, olvastam, hallottam a biztonsági kockázatokról. Nos, egy-két fura környéktől eltekintve vagy közömbösséget, vagy elképesztő kedvességet tapasztaltam irányomba: egyik reakció sincsen rajta a turistákra vadászó gonoszok érzelmi skáláján.

Az első hét pont elég volt arra, hogy bejárjam a Bogota – Villa de Leyva – Medellin arany háromszöget, amelyek közül egyértelműen Medellin a legizgalmasabb! Bogota egy esőerdő közepére, 2800m magasra pottyantott főváros, ami mindenképpen kuriózum, de klímája semmiképpen sem vendégmarasztaló. Az állandóan esős 17 fokban, egy nap pont elég a kihagyhatatlan aranymúzeumhoz és a város hangulatának beszippantásához, hogy aztán egy mindössze napi 20 dollárért bérelt autóval, az ember nekivágjon a legszebb koloniális falu, Villa de Leyva felfedezésének

A település csak pár óra Bogotától és mindenképpen megéri a nem kis kitérőt Medellin felé. Egyrészt a hangulata miatt, másrészt azért, mert innen Medellin irányába életem egyik legszebb (egyben legrosszabb minőségű) útján, az esőerdőn át érkeztem Escobar egykori városába, ami már régen levetkőzte magáról a soha nem szeretett drogbáróhoz kötődő romantikus arculatot.

Medellin ma a világ egyik leginnovatívabb városa, fantasztikus éttermekkel, múzeumokkal, lazán és nyugodtan bejárható favella negyeddel és persze remek salsa bárokkal!

Apropó Salsa….na ez itt minden sarkon szól. A piacon, a gettóban, az utcán….mindenhol napszaktól függetlenül. Ez mindenképpen ad némi magyarázatot arra, hogy a kolumbiai emberek miért a leginkább elégedettek az életükkel, annak ellenére, hogy sem a múltjuk, sem a jelenük nem csupa móka és kacagás. Hát meg kell próbálni ebből is valamit hazavinni

Erre minden esély meg is van, de mindenekelőtt, a szuperizgalmas Medellinből kénytelen voltam az e tekintetben mögötte kullogó Bogotába visszamenni, mivel az autót csak ott lehetett leadni. A két város közötti 400km-es útnak vannak igazán szép szakaszai, de ami miatt érdemes nem egy nap alatt megtenni, az a Rio Claro folyó méltán híres kanyonja. Ha erre járnál, mindenképpen iktass be egy ottalvós megállót. Itt mondjuk elég könnyű elveszni a helyi turisztikai vállalkozások által rád borított programcunamiban, amelyek közül a rafting lesz az, amire egészen biztosan be akarnak fűzni. Ha viszont az első, a második és az ötödik rádumálást is megúszod, akkor jó eséllyel találsz egy, aki az errefelé nem túl vad vadvízi evezés helyett, inkább elvisz a Los Guacharos barlangba, ami egészen elképesztő élmény! Egy szinte felráratlan, koromsötét barlang, amin egy kisebb folyó – patak -szerűség robog át teljes hosszában. Ezen  mentünk végig édeskettesben a vezetővel hol gyalogolva, de sokkal inkább úszva, csúszdázva, hogy aztán egy sziklafalban végződő kijáratból a Rio Calro folyóba ugorva, gumibelsőkön ereszkedjünk vissza a kiindulópontra. A barlang lenyűgöző, egyben félelmetes, a folyón való csorgás pedig tökéletes levezetése volt életem egyik legnagyobb élményének. Mindez tolongó és szelfiző turistahordáktól mentesen…. az égvilágon senki nem volt ott rajtunk kívül, az ilyenek miatt érdemes utazni!

A rövid bogotai megálló után délre, Santa Martha – Minca környékére repültem, ami a kolumbiai esőerdők egyik belépő pontja. És hát úgy tűnik, a mennyországba a pokol kapuján át vezet az út, mert Santa Martha hiába a legrégebbi kolumbiai város, ennél káoszosabb és túlépítettebb tengerparti településsel még nemigen találkoztam, ahol ráadásul folyamatosan a szemedbe fújja a port a szél. Nagy ívben kerüld el, ha véletlenül erre tévedsz!

Csábító lehet helyette, a kissé északra fekvő Tagangában megszállni, ami csak abban az esetben jó döntés , ha örömmel veted bele magad az óriás trombitákat szívó hippik és a magukat 30-nak érző, ötvenes boomerek világába egy maximálisan túlzsúfolt, ámde teljesen átlagos kinézetű tengerparti faluban.

Ha valamiért mégsem emellett döntesz, akkor irány Minca, az innen 20km-re, a hegyekben fekvő, korábban emlegetett mennyország kapuja. Maga a település egykoron hátizsákos hub lehetett, mára kissé zenétől, hamburgertől és tetten érhető mennyiségű alkoholtól túltolt turistafalu lett, de nem is ez a lényeg, hanem, ami körülötte van: a részben érintetlen, örökké duruzsoló, sosem alvó és minden négyzetméterén lüktetően élő esőerdő!

És tulajdonképpen emiatt jövünk ide! Mert persze kihagyhatatlannak vélt, valójában kihagyható programok itt is vannak. El lehet menni a kissé átlagos, tenger mellett fekvő Tayrona Nemzeti Parkba, vagy századmagaddal fürödhetsz közepes méretű vízesésekben, meg aztán van kávé farm is, ahol egyáltalán nem finom kávét szolgálnak fel, de szerintem ezeket nem muszáj erőltetni. Sokkal inkább megéri elmenni egy kiadós dzsungel túrára, akár hajnali madárlesre, jókat enni, bringázni,vagy csak egy könyvvel az öledben heverni a lombkorona szinten lévő szállásod függőágyában és átélni a megérkezés élményét, aminek egyszer minden utazáson el kell jönnie. Két hetet kellett várni rá, de megérte!

Minca után következett utazásomnak az a helyszíne, amit a legjobban vártam, ez pedig a kolumbiai partoktól, több, mint 1000 km-re fekvő, már Nicaragua magasságában lévő apró sziget, Providencia. Ha még sosem hallottál róla, az nem meglepő. Egyáltalán nincs rajta semmilyen térképen, ami a klasszikus kolumbiai utazások útvonalait jelöli. Messze van, bonyolult odajutni és olyan apró , hogy egy óra alatt lazán körbebiciklizhető. Talán ezekért, vagy ki tudja miért, de a turizmus messze elkerüli. Olyannyira, hogy az eddigi információim alapján, magyarként talán én voltam az első, aki földjére lépett, de, ebben persze nem lehetek biztos. Igazi titkos sziget, ami minden logisztikai kihívás ellenére az utazás fénypontja lett. Leírni nehéz egy olyan helyet, ahol az életed megáll egy hétre, ahol már nem salsa, hanem minden bokorban reggae szól, ahol a tenger színe valószínűtlenül kék, majd alámerülsz és tucatnyi cápa nyüzsög körülötted. És ha mindezt szeretnéd valakivel megosztani, akkor elég lesétálni a sziget kb egyetlen bárjába, a Roland Roots Reggae bárba, ahol azon kevés turista közül néhány arccal biztosan összefutsz, akiket amúgy is láttál már párszor szembejönni. A Karib Tenger talán utolsó, szinte érintetlen szárazföldje, amelyet bár két éve teljesen lenullázott az Iota Hurrikán, azóta teljesen újjáépült, színpompás házakkal és életvidám szigetlakókkal várja, azt a néhány látogatót, akit arra fúj a szél. A magam részéről bízom benne, hogy sokáig megmarad ilyennek, mert ezekből a helyekből egyre kevesebb van a világon.

Mindez egyáltalán nem mondható el a siófoki aranypart kolumbiai klónjáról, az amúgy gyönyörű Playa De Blanca strandról, ami Cartagena várostól 40km-re délre található. Az itt eltöltött 4 nap alatt végig az az érzésem volt, hogy aki nem ment el Providenciára, az mind itt kötött ki. Kilométer hosszú fehér homokos tengerpart, egymás nyakába épült szállás – bár – étterem kombóban üzemelő partmenti kajibákkal és a tömegturizmus minden bugyrával. Ha erre jársz, számíts rá, hogy nemigen lesz fürdő a szobádhoz és áram is csak este, de ha jól választasz, akkor egy egészen korrekt kilátással bíró teraszról csodálhatod a tengert és persze a jet ski-k, banánok és mindent goodpricemyfriend felütéssel áruló homokvándorok tucatjait. De nem baj, Kolumbiában ennek is van egy varázsa, meg persze íze is, mert egészen kiváló halakat lehet enni, korrekt áron, ami kifejezetten jól esett az elmúlt hetek csirke-burger-burrito központú étkezései után.

Na és végül Cartagena…. Vannak városok, amelyek zsúfolásig tele vannak, de egyáltalán nem bánom. Cartagena pont ilyen. Calira mondják, hogy a salsa fővárosa, hát az nem tudom milyen, de ha Cartagenán túltesz akkor az csakis egy másik bolygó lehet, mert ennél színesebb, lüktetőbb helyen talán még sose jártam. A Getsemani negyedben tényleg minden sarkon és minden kapualjban koktélt árulnak, estére egy kollektív utcabállá változik, cirkuszi és streetfood elemekkel színesítve. Ahonnan ha hazatántorog az ember, sok teendője úgysincs másnap, mert a város lényegét már megitta. Levezetésnek azért érdemes megnézni a városfalon belüli történelmi utcákat meg több színes házzal a lemenő nap fényében, hogy aztán az ember ismét belevesse magát az éjszakai őrületbe, már amennyiben van kedve és kitartása hozzá.

Ha lehetőséged van rá, menj el Kolumbiába! Egy csomó olyan helyet találsz, ami még turistahordák előtti állapotban van, relatíve olcsó, meglepően biztonságos és bár egy idő után már eleged van abból, hogy senki nem beszél angolul, ez is azt mutatja, hogy nem érték még el a nemzetközi tömegturizmus csápjai.